Hangok a csendben

Gondolatok, semmi más....

Egyszer mintha már elköszöntem volna innen, valahogy nem éreztem már a motivációt, hogy ide is írjak, de ugye hála a freeblog ügyességének, a legutóbbi pár hónap el is tűnt a blogomból, a leköszönés is. Ez eléggé bosszantott és nem is volt energiám arra, hogy megpróbáljam visszakapirgálni a bejegyzéseimet. Így azóta nem nagyon jövök. Most benéztem és és eszembe jutott, hogy megnézzem a statisztikámat (nem szoktam). Megnéztem  és összezavarodtam kicsit. Még mindig vannak, akik bejönnek. Nem sok (napi 10-20), de hát minek jönnek? Kiüresedtem talán és nem tudom, vagyok, vagy nem vagyok. Majd az idő megoldja :) .

Rendesen rég nem írtam semmit, néhány mégis bejönnek naponta, pedig hát semmi és az is unalmas. Most sem tudok írni, pedig ez egy annyira furcsa nyár, de nem tudok megnyílni, talán még önmagamnak sem.

"Elég egy másodperc
Elég egy perc
Elég egy óra
Elég egy nap

Elég(elég elég) egy hét
Elég egy hónap
Elég egy év(év év év...)
Elég egy élet
Ahhoz(ahhoz), hogy velem légy"

(Jurij: L.A.)

Nem jönnek a szavak

"e szó jó csend vagyok, csended vagyok..."

szavazzatok :)

A napok, mint a daráló szedik le csontomról a húsomat, miközben nem történik semmi és minden egyidejűleg. Odakinn kánikula, idebenn sikollyal vegyített némaság, vakság és reménytelenség. Nyár. A legszeretettebb évszakom. Disszonancia, várakozás. A lányok bőrének simasága, illatok és a szunnyadó vadászösztön mélyről törő fel nem ébredése. Csend, az idő ketyegése és izzadás. Most múlik pontosan, kőpokol. Fel kéne állni.

Egy cipőm van és egy hitem,
a téglákat magammal továbbviszem,
valahogy nem rakom le soha.

Szívem is van, néha még dobog,
de tudom rezdüléseit már nem fogod
megsejteni.

Nem vagyok már csak egy illat,
hajadban fénylik, elaltat,
ringat, mielőtt elalszol lassan.

aztán a semmi

mintha enyhülne egy kicsit
hogy aztán nehezebb legyen
minden csupa ragyogás
és minden csupa szerelem

aztán megint egy csavar
és a könnyed is kijön
meg egy kis simogatás
s megint egy kis öröm

így szalad föl le mindenben
a láz és a hideglelés
így egészek a csodák

aztán a semmi a zuhanás
hogy utána megint hinni tudd
föl lehet állni van tovább

(Böröndi Lajos)

köszönje magának, mindenki magának. Lapát!

Viszonylag békében vagyok a magánnyal. Tegnap valahogy nem bírtam, este muszáj volt kimennem a négy fal közül. Bementem a városba lődörögni, aztán beültem meginni egy pohár sört - mint utóbb kiderült ingyen, mert hát a pincér egy tanítványom volt, aki épp munkát keres és addig is.... Más nem történt, igazi nyáreste volt, a maga összes békéjével és melegével. A magány végig ott volt velem, végül is neki is jár egy kis kikapcsolódás :)

"Élvezd a kis dolgokat, egy nap vissza fogsz tekinteni és rájössz, hogy azok voltak a nagy dolgok."

"Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.
Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból -
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.

Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé."

(Dsida Jenő: Fáraók sírja felé)

Megnézem néha hány látogatás van az oldalamon. Ez hosszú ideje olyan 5-30 as számot ad (inkább azért 20 alatt :)). Erre a tegnapi napra kiírt 231 látogatást? Mi történt? Csak nem meghekkeltek :D ???

Lehet, a facebook megöli a blogomat is :)

"Jobbról beelőz egy álom
Semmi nincs már a fejemben
Távolabbi kilátásaimmal
Elúsznak a fellegekbe

Elém tart egy órát
És a mutatók állnak
Ez a dal rendel hozzá
Öreg országúti fákat"

(Pál Utcai Fiúk: Gólya, dalszöveg)

Ezt sehol nem találtam a youtube-n, ezért hát megcsináltam és felraktam. Szeressétek...

"Felhő csorog a csészémbe reggel

Apa fogja a vállam, hogy kelj fel

És látod rohanunk apával kéz a kézben

Úgy ahogy volt, mint a mesében

Vagy egy versben búcsúzóul egy kis beszéd

hogy a fiú elment a csészébe felhőt töltve még

 

Felhő csöppen ma a poharamba

Apa nem szól, látod haragba vagyunk

A reggel így telik kisírt szemmel

Csukok ajtót míg bejön a reggel

Hát látod ma így vagyunk mi apával

Én, apa, kisírt szem, meg pár dal

 

Mintha szívből jövő kalapálás volna

Most úgy üti kezével az ajtót dalolva

Ébred a rádió és apának

Mindegy, hogy ki mit mért, kalapálnak

Szóval a fiú most így érez iránta

Szíve egy darabját a kávé mellé kínálja"

(30Y)

"Én Istenem, ki ülsz a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet!
Hozzád száll szavam, az ajkam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok!"

(Szép Ernő)

"Én láttam angyalt. Az se jó.
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel."
(Nemes Nagy Ágnes)

"A szívem egy palackba zárt szellem
És a mellem, tudod a mellem alatt
Kopogtat, hogy úgy kijönne,
hogy Úgy kijönne már!"
(30Y)

Túlontúl részemmé váltál,
túlontúl ott vagy mindenütt,
túlontúl uralkodsz bennem,
mikor pár percet rám is vártál.

Ott vagy a fényekben este,
ott vagy a friss fehér hóban,
ott vagy a hűvös szélben,
mikor sétánkat az éj is csak leste.

És nem tudom már mi a tény,
és nem tudom kívülről nézni,
és nem tudom könnyen venni,
mikor lépteid alatt roppan a fény.

Elveszek, nem tudom kell-e,
elveszek, nevetve, sírva
elveszek, boldogan látva,
mikor nézem, mosolyod ferde.

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

A házamban ülök csendben
Azt képzelem hogy van házam
A padlója néha megreccsen
A kulcsod megzörren a zárban

Valamit úgy érzem írnom kellene ma, csak hát halódik bennem a szó. Jó ideje nincsenek önálló gondolataim, vagy ha vannak is, nem írom le, vagy nem leírhatók. Egy új év viszont mégis csak valami újrakezdés, még akkor is ha soha nem volt még ilyen szilveszterem, amit teljesen önmagam töltöttem volna el. Pokol és menny egyben, hisz előtte meg volt öt csodálatos napom, így tegnap eldönteni sem tudtam, hogy örüljek vagy szomorkodjam. Nagyjából ezt érzem a most kezdődő 2011-el is. Lehet csodálatos lesz, lehet pokoli, nyilván rajtam is áll, mit hozok ki belőle. Össze kellene szednem magam és nem sodródni csak a dolgokkal, hanem irányítani azokat. Persze ez az, amiben mindig rossz voltam, ezért is kapaszkodom néha Márai gondolatába: "Csak hinni kell és hagyni hogy az élet megtörténjen." Csak közben kifolyik talpam alól az idő, mondhatni egyre vészesebben, s én egyre kevésbé tudok megbirkózni az idővel. Tologatom a határait, jövő nélkül, próbálom a jelent kiterjeszteni amíg csak lehet, de az eszem azt mondja, mindez időleges, s a királylánynak előbb utóbb úgyis mennie kell. Ahogy Wass Albert mondja: "Lassan jár az idő, de nagy erő van benne". Azért ez nem egy szomorú bejegyzés, mert ugyanakkor az is itt motoszkál - teljesen megmagyarázhatatlan módon, hogy "a lehetetlent rámondani csak úgy valamire: gyávaság", s 2011-ben végképp nem lehetek már gyáva.